Hol kezdtem?

Lehet, hogy a "hogyan" jobb kérdés. 

Igazság szerint már fiatal korom óta voltak "testképzavaraim". 8 évig jártam úszni, szó szerint kockás hasam volt, és rettenetesen kövérnek éreztem magam. Ez a kövérség-érzés persze mindig is velem volt, hiába nem voltam az anno. 16 éves koromban egy szakítás után kezdtem el hízni. A folyamat 23 éves koromig tartott. A közte lévő 7 évben mindig is benne volt a fejemben, hogy "Nem lenne rossz ledobni pár kiló felesleget..." - de sose tettem semmi komolyat sem ennek érdekében.
2013 nyarán, amikor azt vettem észre, hogy a valamikor kockás hasam "lebuggyan" úgy döntöttem, hogy elég, itt a vége. Felállok és nekilátok a saját "nagy fogyás"-omnak.

Mivel nekem sosem ment az, hogy egyik napról a másikra változtassak a szokásaimon, ezért úgy döntöttem, hogy a fokozatossághoz fordulok.

Voltam már a 4. fázisban, most azt hiszem a 3.-nál járhatok... cél a 2. :) ! 

Első lépésem: 
Elhagyni a fehér kenyeret és helyette teljes kitörlésűt enni. Ez viszonylag könnyen ment, hiszen szeretem a teljes kiőrlésű pékáruk "ízét", főleg ha sokféle maggal le vannak öntve :) . Emellett, ha nagyon éhes voltam, akkor ettem egy kis rizspuffancsot. A teljes kiörlésű áruk mellett - főleg vacsorára - extrudált kenyérből készítettem szendvicset; kentem rá vajat/sajtkrémet, sonkát, sajtot, és persze rengeteg zöldséget.

Rizspufancsból mindig sósat eszek, hiszen a natúrnak se íze, se bűze, ahogy mondani szokták. A sósnak legalább valami finomabb íze van, nem olyan mintha az ember semmit se enne.
Azt gondolom nem kell mondanom, hogy az extrudált kenyér valami szörnyen-borzalmasan "fűrészport" ízű, de annyira hogy a sok finom rátett sem segített rajta. Szerencsémre ekkor ráakadtam az Abonett pizzás extrudált kenyerére *ingyenreklám*. Nem mondom, hogy ez a világ legfinomabb étele, de legalább nincs neki fűrészpor íze!

Ezután persze még több változást is vittem végbe az étkezésemben, de azokról majd később írok :)

Második lépésem:
Fogyni, egészségesen élni persze nem csak a táplálkozás segítségével érhető el, elengedhetetlen mellé az edzés is. Szerencsémre augusztusban kezdtem a féléves nagygyakorlatomat, ahová biciklivel jártam - ez napi 15-20 perc biciklizést jelentett minimum. Miután a zéró mozgásos életemből áttértem a "biciklizős életbe", és már nem fulladtam ki (ez kb. egy hét volt), elkezdtem naponta többször is biciklizni járni, egyre nagyobb távokra. Életem egyik legmeggondolatlanabb dolgát is ekkor követtem el - a barátnőim, akik már régebb óta bicóznak, ráadásul naponta kb. 30 km-t edzésnek, elhívtak, hogy mennyek velük. Én a napi 20 perc biciklis rutinommal nekivágtam egy kb. másfél órás útnak. Másnap nem bírtam megmozdulni sem ... Nem volt jó ötlet :D

Ezután döntöttem úgy, hogy még edzeni kell ehhez a napi 30 km-hez. Először kicsi távokat mentem (a napi 20 perc mellett természetesen). Sajnos a rossz idő közbeszólt, hiszen több hónap is eltelt közben. DE! Az eredmény nem maradt el. Nem mondom, hogy a combjaim olyanok lettek, mint amiről mindig is álmodtam, de már alakulnak :) . A 2013-as nyáron persze nem csak a hasamon vettem észre a változást, hanem a combjaimon is, így persze azokat is akartam edzeni.

Mikor elkezdett hűvösödni az idő, a bicózást felváltotta a "szoba-torna". Kezdetben ez is 15-20 perc volt, általában zenére vagy filmre tornáztam, és napról napra bővítettem ki. Első pár nap csak 15, majd 20, végül pedig 30 perc volt. Ez főleg felülésből, "comb-popsi-tornából" álltak.

Harmadik lépésem: 
A motiváció fenntartása. Azt hiszem ez volt nálam a legnehezebb, hiszen a hízott 7 évemben rengetegszer álltam már neki tornázni meg diétázni, de a legtöbb egy hétnél nem tartott tovább. És mi ezzel a probléma? Hogy csak gyűjtöttem és gyűjtöttem magamnak a kudarcokat, egyre kevésbé tudtam belekezdeni, hiszen "A múltkor sem sikerült...".

Óriási szerencsém van, hogy az egyik legkedvesebb barátnőm (akivel arra a 30 km-es túrára is elmentem :D ) példaként áll előttem, hiszen rengeteget fogyott kb. 1-1,5 év alatt. Ő is viszonylag gyorsan hízott meg, de elkezdett "normálisan" enni, és naponta futni meg biciklizni járni, felüléseket csinálni, és viszonylag gyorsan le is pörögtek róla a felesleges kilók.

Egy ilyen közeli példakép pedig bizony sokszor nem jött rosszul. Rengetegszer jutott eszembe, hogy "Nem adhatom fel, hiszen neki is sikerült! Nekem miért ne sikerülne akkor?". A kezdetekben - amikor még kimondottan látványos eredménye nincs a fogyásnak, hiszen az eredmények nem egyik napról a másikra jelennek meg, tehát - sajnos - hiába csinálok meg 20 felülést, másnap nem lesz kocka hasam. De pont itt, a kezdeti fázisban nem szabad feladni! És én ezelőtt mindig ott adtam fel ...

Nem fogok hazudni, az eltelt kb. fél évben volt jó pár olyan nap, amikor "bűnöztem", vagy épp lustálkodtam. Még sincs ezek miatt a napok miatt bűntudatom, hiszen ez is a fejlődéshez, a változáshoz tartozott. És ha azt nézzük, hogy ahogy telt az idő, ezek a napok annál jobban csökkentek, azt hiszem még inkább nincs szégyellnivalóm.

Hogy mi ad még óriási motivációt még? Amikor elkezded a tükörben látni az eredményt. Én minden nap belenézek a tükörben, forgok picit, megnézem hová kell még "dolgoznom", és mi az ami változott. Az első ilyen örömteli változás - a sok bicózástól - természetesen a combjaimon volt észrevehető. Nevetséges, de vagy 5-10 percig nézegettem a combjaim a tükörben, hogy "Jujjj, de szép lett az íve!". Amikor az emberen kb. 15 kiló felesleg van (ennyi volt rajtam kb.) akkor bizony, többek között, a combja sok mindennek nevezhető csak épp nőiesnek vagy formásnak nem. Ezért is voltam olyan boldog, amikor észrevettem rajta a váltoást.

A motiváció másik óriási "megdobója" nem más mint amikor már mások is észreveszik a változást. Jóleső tud lenni, amikor valaki azt mondja "Hé, te fogytál?" te pedig mosolyogva bólogatsz. Talán még inkább boldogabbá teszi az embert, amikor a próbafülkébe bevisz egy gyönyörű ruhát, két méretben is, és a kisebb méret lesz jó rá. Olyankor bizony a mosolyt képtelenség lenne eltüntetni az arcáról. A párja persze szintén mosolyog, az ember lánya pedig legszívesebben szökdécselne végig a bolton örömében.
Ennek az érzésnek bizony nincs párja :) !